Vasárnap délelőtt véget ért Győrben az 58. Kazinczy-verseny Kárpát-medencei döntője. Az eredményhirdetéssel összekötött záróünnepségen Korzenszky Richárd OSB nyugalmazott tihanyi perjel szólt a jelenlévőkhöz. Beszédét teljes terjedelmében közöljük.
Minden befejezésben van valami szomorúság – az elválás szomorúsága. De van benne öröm is bőven: együtt voltunk, jó volt, szép volt. Kihívásokkal néztünk szembe, feladatokkal. Volt izgalom, fáradság, majd jóleső feloldódás. Régi ismerősökkel, barátokkal találkoztak az idősebbek, a fiatalok pedig új találkozásoknak örülhettek a Kárpát-medence szinte egész területéről. Egy nagy család képviselőinek ünnepnapjai vannak mögöttünk. Mondhatjuk, a magyarul gondolkodó, érző beszélők nagy családi találkozója volt, ahol olyanok gyűltek össze, akik számára ugyanazt jelenti, hogy „Itt élned, halnod kell”, és ugyanúgy vágyakozunk egy szebb jövő után nemzeti imádságunk szavaival: „Hozz rá víg esztendőt!”
Beszélgetéseinkben szó volt nemzetről, kultúráról, széthúzásról, összetartozásról. Találkozásaink öröme nem tudta elfeledtetni velünk a valóságot. Mert újra véres valóság a világban – és nem is olyan nagy távolságban –, amit Radnóti így fogalmazott meg:
Oly korban éltem én e földön,
mikor az ember úgy elaljasult,
hogy önként, kéjjel ölt, nemcsak parancsra,
s míg balhitekben hitt s tajtékzott téveteg,
befonták életét vad kényszerképzetek.
(Töredék)
Borúlátó volnék? Bárcsak tévednék. De sajnos igazolja véleményemet a tapasztalás. Amikor fájdalmas anyákkal van tele a föld, akik halott fiaikat gyászolják ezekben az órákban is, el kell gondolkodnunk, vajon jó irányba halad-e a világ. Amikor keserves jelentésváltozáson mennek át közismert kifejezések, amikor azt, amit eddig hadiiparnak neveztek, most védelmi iparnak mondjuk, összeszorul a torkom, elhomályosulnak a szemeim. Amikor azt olvasom, hogy a védelmi ipar fejlesztése pozitív hatással van a nemzetgazdaságra, lehet, hogy igazuk van a közgazdászoknak, akik számokban, forintban, dollárban, euróban számolnak. De fegyvert mindig azért gyártottak, hogy majd gyilkoljanak vele. Tudom, joga van mindenkinek a jogos önvédelemre. De senkinek sincs joga életeket kioltani. Szétesőben van, vagy talán már szét is esett ez a szép új világ. Kiveszett az emberekből a tisztelet az élet iránt. A pénz hatalma felülír mindent. Az értékek helyett fontosabbak lettek érdekcsoportok érdekei.
Mi pedig, akik örülni tudunk a kézfogásoknak, öleléseknek – mi, akik számára fontos, hogy anyanyelvünkön valóban megértsük egymást, és hagyományaink megtartó erejébe próbálunk kapaszkodni, sokszor tehetetlennek érezzük magunkat.
Hol vannak a gondolkodó emberek? Hol vannak, akik megálljt tudnának parancsolni ennek az őrületnek? Hol vannak, akik számára létezik még az igaz, a jó és a szép fogalma? Hol vannak, akik világgá tudnák harsogni, hogy „elég, elég, elég volt! Legyen vége már! Legyen béke már!”
Több mint száz esztendő eltelt azóta, hogy Babits Mihály leírta a következő kijelentést: „rímeim harmóniája tiltakozás a világ harmóniátlansága ellen, s még konzervativizmusom is dac és lázadás! értse aki érti.” (Üzenet és vallomás. Nyugat, 1908)
Nem várhatunk másokra. Helyettünk a világot emberibbé nem teszi senki. Nekünk kell otthonteremtőnek, hazát, kultúrát, anyanyelvet, közösséget megőrzőnek lennünk. Nekünk magunknak kell szolgálnunk az életet, ott, ahol élünk. Ahol feladatunk van.
Illyés Gyula írja Az éden elvesztése című darabjában:
Te egyszerű baka, nem lőhetsz oda, ahol az ellenség vezérkara fészkel; tüzérségével sem versenyezhetsz. De nem igaz, hogy nem te voltál, egyszerű gyalogos, a legfontosabb mindenkor minden hadjáratban. Az vagy ma is. Mi volt épp a legutolsó háború tapasztalata? Hogy mindenki, mindenki, de mindenki hadviselő. Hogy tehát nem harcolhatunk – ez megint a gyávaság szava. Hogy harcunk úgyis hasztalan – ez meg a kibúvás szava; az emeletes gyávaságé. Kettőt sem kell lépnünk, két lépcsőt sem, s az a rossz, az ős ellenség ott van. Hogy legyűrjük. Hogy emelkedjünk. Ahol egy hibát megszüntetünk, az egy lépcsőfok. Ahol egy jajt elnémítunk, egy lépcsőfok. Ahol egy ártalmas, hazug hangot leintünk, egy lépcsőfok. Ahol egy tévedésünket beismerjük, két lépcsőfok. […] Ahol rendre intés nélkül tesszük a jó rendet, tíz lépcsőfok. Egy csecsemőt kézbe venni, anyjának szépet mondani, leánynak udvarolni, fiúnak visszabiccenteni, minden, ami a világnak valahol örömet ad, a csók, ami addig nem volt, a gyermek, aki most lett, lépcsőfok mind, mind fölfelé.
Fölérhetünk. Ti csakis innen.
Mi? Hogyan? Ezeken a lépcsőfokokon. Ha elmosolyodtok a tanácson, az is egy lépcsőfok. Ha elgondolkodtok rajta, két lépcsőfok. Ha hazamenve innen, csak egy szó – egy szépen és okosan, előrelátással és szeretettel kimondott – emberi szó erejéig valóságra váltjátok – húsz lépcsőfok.
Kedves Barátaim, feladatunk van bőven. Az elmúlt napok bizonyították, hogy vannak, akik elkötelezett munkálói és őrzői az igaznak, jónak, szépnek. „Szépkiejtési verseny” – szoktuk mondani. Igen, az. „Szép magyar beszéd” – így is nevezzük. De annál sokkal több. Az igényes beszéd, a tiszta emberség, az igazi értékek ünnepi napjai. Köszönet a felkészítőknek, elismerés a résztvevő, versenyző fiataloknak. Köszönet a támogatóknak, a vendéglátóknak, a sok-sok háttérben dolgozó kollégának, munkatársnak. Külön köszönet Németh Tibor igazgató úrnak, akinek itt, erről a helyről gratulálunk a magyar nyelv napja alkalmából átvett Arany Kazinczy-díjhoz. Köszönjük sok éves, kitartó, szívós szervező munkáját, köszönjük barátságát, fáradságot nem ismerő vendégszeretetét.
Jó volt együtt lenni. A kézfogások, a baráti találkozások, az őszinte tekintetek erősítenek mindannyiunkat. Erősítenek és bátorítanak, hogy ennek az ízét veszített világnak ízt tudjunk adni a magunk helyén. Nem szabad csüggednünk! Föl, föl a szívekkel!
Ismét Babits szavait hívom segítségül: „Hiszek a békében. Hiszek a harmóniában, melyre vágy a lélek, a szépségben, melyért kiáltoz az anyag, a szeretetben, melyért epednek a népek.” (Örökkék ég a felhők mögött)
Kedves Barátaim, az úton végig kell menni. Bátran kapaszkodjunk meg egymásban. Egyedül elsodor a szél.
Ne tűrjük meg azt, ami hamis, ami rút, ami hitvány. Semmiben se legyünk igénytelenek. S ami a legfontosabb – s ebben mindenkit segít az anyanyelvünk, vele vettük birtokba a világot – ne engedjünk a minőségből. Ne hagyjuk veszni az igazi értékeket. Legyünk tiszta emberek, emberek az embertelenségben.
Kapcsolódó bejegyzések:
Megkezdődött az 58. Kazinczy-verseny Kárpát-medencei döntője
A Kárpát-medencei döntő eredményei
